Leírás
A Palazzo Civico, a régi Városháza mai neve, Torino város önkormányzatának székhelye. A téren áll, amely az eredeti elnevezéséről kapta a nevét, és amelyet az utolsó, XVIII. századi átrendezés előtt Erbe térnek (piazza delle Erbe) hívtak.
A mai városháza Francesco Lanfranchi építész terve (1663) alapján épült, éppen a korábbi, középkori eredetű városháza helyén. Lanfranchi 1659-ben kapta a megbízást, hogy tervezze meg és építse fel a városi hatóság új székhelyét az akkor „delle Erbe” néven ismert téren, amelyet egy évszázaddal később Benedetto Alfieri alakított át a mai Városháza térré. Az év közepén Giulio Cesare Bergera torinói érsek tette le az alapkövet II. Károly Emánuel herceg és édesanyja, Krisztina francia királyi hercegnő, a „Madama Reale” jelenlétében, és 1663-ra a munkálatok befejeződtek.
A palota a maihoz képest keskenyebb volt, nem volt rajta az óra elhelyezésére szolgáló ráépítés, homlokzatán pedig a Savoyai–Orléans-család nagy címere állt, bronzoroszlánokkal övezve. Ezeket a műveket a jakobinusok 1799-ben megsemmisítették.
Az avatáskor a palota a herceg és a francia hercegnő, Orléans-i Franciska Magdolna házassága alkalmából rendezett nagy ünnepségek egyikének adott otthont, és a palota előtti téren, miközben a házaspár a loggián állt, nagyszabású tűzijátékot tartottak. Nem sokkal később itt tartották II. Károly Emánuel második esküvőjét is Savoyai–Nemours-i Mária Johanna Baptistával, miután Franciska Magdolna alig egy évvel a házasságkötés után meghalt.
A következő században Benedetto Alfieri alaposan átalakította a palotát: hozzáadta a két szárnyat, amelyek a Garibaldi utcára és a via Corte d'Appellóra néznek, így a mögötte lévő, „del Butirro” nevű kis teret udvarként beépítették.
Később Francesco Valeriano Dellala di Beinasco, Luigi Barberis és Filippo Castelli építészek végeztek további módosításokat.
A XVII. és a XIX. század között a palota otthont adott Torino képviseleti szerveinek és a városigazgatásért felelős hivataloknak.
A palota, amely meglehetősen különbözik Lanfranchi eredeti változatától, a földszint mellett két emeletes, ahol ablakok és lizénák váltakoznak. Középen, egy elképzelt harmadik emelet magasságában áll egy nagy órát tartalmazó építmény, két fülkével az oldalain. A földszinten árkádsor húzódik, amelynek közepén van a palota bejárata; két oldalán a XIX. század közepéről származó szobrok állnak: Savoyai Ferdinándé, Genova hercegéé, aki a Savoya–Genova-ág őse, valamint Savoyai Jenőé.
A belső tér a Díszudvarra nyílik, amely szinte teljesen megőrizte Lanfranchi eredeti tervét. Innen egy lépcsőn lehet feljutni, amelynek boltozatát Pietro Fea díszítette, és amely a „Salone dei Marmi”-hoz, vagyis a Márványterembe vezet. Ezt azután nevezték el így, hogy 1815-ben Lombardi gondoskodott az új díszítésről, amelyre a flamand Jean Miel (1599–1663) díszítményeinek az idők során bekövetkezett súlyos romlása miatt volt szükség; ezek Torino történelmi és legendás epizódjait ábrázolták. A keleti falon Giacomo Spalla (1775–1834) nagy domborműve I. Viktor Emánuelt ábrázolja lóháton, a savoyai restauráció emlékére Piemontban, Napóleon bukása után.
A városi tanács a „Sala Rossa”-ban, azaz a Vörös teremben ülésezik, amelyet a falakat borító vörös bársonyról és damaszt kárpitról neveztek el.
A mai városháza Francesco Lanfranchi építész terve (1663) alapján épült, éppen a korábbi, középkori eredetű városháza helyén. Lanfranchi 1659-ben kapta a megbízást, hogy tervezze meg és építse fel a városi hatóság új székhelyét az akkor „delle Erbe” néven ismert téren, amelyet egy évszázaddal később Benedetto Alfieri alakított át a mai Városháza térré. Az év közepén Giulio Cesare Bergera torinói érsek tette le az alapkövet II. Károly Emánuel herceg és édesanyja, Krisztina francia királyi hercegnő, a „Madama Reale” jelenlétében, és 1663-ra a munkálatok befejeződtek.
A palota a maihoz képest keskenyebb volt, nem volt rajta az óra elhelyezésére szolgáló ráépítés, homlokzatán pedig a Savoyai–Orléans-család nagy címere állt, bronzoroszlánokkal övezve. Ezeket a műveket a jakobinusok 1799-ben megsemmisítették.
Az avatáskor a palota a herceg és a francia hercegnő, Orléans-i Franciska Magdolna házassága alkalmából rendezett nagy ünnepségek egyikének adott otthont, és a palota előtti téren, miközben a házaspár a loggián állt, nagyszabású tűzijátékot tartottak. Nem sokkal később itt tartották II. Károly Emánuel második esküvőjét is Savoyai–Nemours-i Mária Johanna Baptistával, miután Franciska Magdolna alig egy évvel a házasságkötés után meghalt.
A következő században Benedetto Alfieri alaposan átalakította a palotát: hozzáadta a két szárnyat, amelyek a Garibaldi utcára és a via Corte d'Appellóra néznek, így a mögötte lévő, „del Butirro” nevű kis teret udvarként beépítették.
Később Francesco Valeriano Dellala di Beinasco, Luigi Barberis és Filippo Castelli építészek végeztek további módosításokat.
A XVII. és a XIX. század között a palota otthont adott Torino képviseleti szerveinek és a városigazgatásért felelős hivataloknak.
A palota, amely meglehetősen különbözik Lanfranchi eredeti változatától, a földszint mellett két emeletes, ahol ablakok és lizénák váltakoznak. Középen, egy elképzelt harmadik emelet magasságában áll egy nagy órát tartalmazó építmény, két fülkével az oldalain. A földszinten árkádsor húzódik, amelynek közepén van a palota bejárata; két oldalán a XIX. század közepéről származó szobrok állnak: Savoyai Ferdinándé, Genova hercegéé, aki a Savoya–Genova-ág őse, valamint Savoyai Jenőé.
A belső tér a Díszudvarra nyílik, amely szinte teljesen megőrizte Lanfranchi eredeti tervét. Innen egy lépcsőn lehet feljutni, amelynek boltozatát Pietro Fea díszítette, és amely a „Salone dei Marmi”-hoz, vagyis a Márványterembe vezet. Ezt azután nevezték el így, hogy 1815-ben Lombardi gondoskodott az új díszítésről, amelyre a flamand Jean Miel (1599–1663) díszítményeinek az idők során bekövetkezett súlyos romlása miatt volt szükség; ezek Torino történelmi és legendás epizódjait ábrázolták. A keleti falon Giacomo Spalla (1775–1834) nagy domborműve I. Viktor Emánuelt ábrázolja lóháton, a savoyai restauráció emlékére Piemontban, Napóleon bukása után.
A városi tanács a „Sala Rossa”-ban, azaz a Vörös teremben ülésezik, amelyet a falakat borító vörös bársonyról és damaszt kárpitról neveztek el.