Leírás
A Mosca híd Torino egyik monumentális hídja, és ez volt az első kőhíd, amely a savoyai városban épült. A Dora Riparia folyón ível át, a Corso Giulio Cesare mentén, az Aurora negyedben, a Porta Palazzo közelében áll.
A híd építésének ötlete először 1807-ben Napóleontól, majd néhány évvel később a savoyai kormánytól származott: impozáns, emlékművi jellegű városbejáratot akartak létrehozni, amely egyúttal könnyű átkelést biztosít a Dorán.
Így készült el 1818-ban a város szépítési terve, amely a bástyák lebontásával egy nagy teret irányzott elő az egykori contrada d'Italia (a mai Via Milano) torkolatánál, az utat pedig a Dorán túlra is meghosszabbította. A folyón való átkeléshez Carlo Bernardo Mosca építészt bízták meg egy kőhíd tervezésével, amely leváltja az elégtelen, már nem használható fahidat, amely addig a folyó átkelését szolgálta.
1823 decemberében, a hatóságok és a királyi család jelenlétében letették az alapkövet, amelynek üregébe a szertartás jegyzőkönyvét és néhány korabeli érmét zártak. A munkálatok váltakozó szerencsével, megszakításokkal és késedelmekkel haladtak, és 1830. augusztus 15-én fejeződtek be, amikor felavatták a 19. századi Torino legmerészebb építészeti alkotását. Ez a futurisztikus szerkezet az avatás előtt és közben is sok kétséget ébresztett a statikáját illetően. Egy anekdota szerint a kétkedők meggyőzésére az építő a családjával együtt egy csónakba ült a híd alatt, hogy bizonyítsa a mű szilárdságát. Olyan kivételesen sikerült az építmény, hogy ma is az eredeti állapotában áll, azzal a különbséggel, hogy ma sokkal nehezebb és terjedelmesebb járművek haladnak át rajta. E fenséges műhöz módosítani kellett a Dora Riparia medre által a megépítendő híd közelében alkotott természetes kanyarulatokat és hurkokat. Ráadásul a kőszerkezet súlya miatt különleges állványzatot kellett kialakítani, hogy az ne omoljon össze az állványok eltávolításakor.
Az avatás idején a Mosca híd műszaki szempontból élenjárónak számított, és impozáns városbejáratot jelentett, egyben a város természetes északi határát is. A modern hidat 1868-ban nevezték el Moscáról, egy évvel az építész halála után, aki 1822-ben megtervezte és irányította a kivitelezését. A híd magasságában a folyón átvezető út is ugyanezt a nevet kapta, és a második világháborúig Corso Ponte Mosca néven ismerték, amikor a városi utcanevek változtatása során megkapta a ma is használt nevét: Corso Giulio Cesare.
A teljes egészében malanaggiói kőből épült szerkezet 45 méter hosszú, de a bejárati terekkel együtt a teljes hossza eléri a 129 métert. A hídnak egyetlen nyílása van, rendkívül lapos ívvel, amelynek emelkedése mindössze 4,5 méter. A járdák cumianai kőből készültek. A hidat alkotó boltozat 93 sor tökéletesen megmunkált faragott kőtömbből áll. Az ív terhét két kiszélesedő rész könnyíti, amelyek az oldalakon még laposabb profilt rajzolnak ki (3,75 m emelkedés és 45 m nyílás).
A híd szélessége 13,70 m, megegyezik a Via Milanóéval, amelynek természetes folytatása, az úttest szélessége pedig 8,90 m. A hídon ma gyalogosok és gépjárművek közlekednek, és villamosvonal is halad át rajta.
A híd építésének ötlete először 1807-ben Napóleontól, majd néhány évvel később a savoyai kormánytól származott: impozáns, emlékművi jellegű városbejáratot akartak létrehozni, amely egyúttal könnyű átkelést biztosít a Dorán.
Így készült el 1818-ban a város szépítési terve, amely a bástyák lebontásával egy nagy teret irányzott elő az egykori contrada d'Italia (a mai Via Milano) torkolatánál, az utat pedig a Dorán túlra is meghosszabbította. A folyón való átkeléshez Carlo Bernardo Mosca építészt bízták meg egy kőhíd tervezésével, amely leváltja az elégtelen, már nem használható fahidat, amely addig a folyó átkelését szolgálta.
1823 decemberében, a hatóságok és a királyi család jelenlétében letették az alapkövet, amelynek üregébe a szertartás jegyzőkönyvét és néhány korabeli érmét zártak. A munkálatok váltakozó szerencsével, megszakításokkal és késedelmekkel haladtak, és 1830. augusztus 15-én fejeződtek be, amikor felavatták a 19. századi Torino legmerészebb építészeti alkotását. Ez a futurisztikus szerkezet az avatás előtt és közben is sok kétséget ébresztett a statikáját illetően. Egy anekdota szerint a kétkedők meggyőzésére az építő a családjával együtt egy csónakba ült a híd alatt, hogy bizonyítsa a mű szilárdságát. Olyan kivételesen sikerült az építmény, hogy ma is az eredeti állapotában áll, azzal a különbséggel, hogy ma sokkal nehezebb és terjedelmesebb járművek haladnak át rajta. E fenséges műhöz módosítani kellett a Dora Riparia medre által a megépítendő híd közelében alkotott természetes kanyarulatokat és hurkokat. Ráadásul a kőszerkezet súlya miatt különleges állványzatot kellett kialakítani, hogy az ne omoljon össze az állványok eltávolításakor.
Az avatás idején a Mosca híd műszaki szempontból élenjárónak számított, és impozáns városbejáratot jelentett, egyben a város természetes északi határát is. A modern hidat 1868-ban nevezték el Moscáról, egy évvel az építész halála után, aki 1822-ben megtervezte és irányította a kivitelezését. A híd magasságában a folyón átvezető út is ugyanezt a nevet kapta, és a második világháborúig Corso Ponte Mosca néven ismerték, amikor a városi utcanevek változtatása során megkapta a ma is használt nevét: Corso Giulio Cesare.
A teljes egészében malanaggiói kőből épült szerkezet 45 méter hosszú, de a bejárati terekkel együtt a teljes hossza eléri a 129 métert. A hídnak egyetlen nyílása van, rendkívül lapos ívvel, amelynek emelkedése mindössze 4,5 méter. A járdák cumianai kőből készültek. A hidat alkotó boltozat 93 sor tökéletesen megmunkált faragott kőtömbből áll. Az ív terhét két kiszélesedő rész könnyíti, amelyek az oldalakon még laposabb profilt rajzolnak ki (3,75 m emelkedés és 45 m nyílás).
A híd szélessége 13,70 m, megegyezik a Via Milanóéval, amelynek természetes folytatása, az úttest szélessége pedig 8,90 m. A hídon ma gyalogosok és gépjárművek közlekednek, és villamosvonal is halad át rajta.