Leírás
A Vittorio Veneto tér – a torinóiaknak egyszerűen csak Piazza Vittorio – a Po utca végén nyíló nagy, árkádos tér, amely a folyóra és a dombra néz. Napközben elegáns szalon, este a város egyik legnyüzsgőbb találkozóhelye.
360 × 111 méteres, téglalap alakú, a Po utca felőli oldala íves. Az árkádok között a tekinteted egészen az I. Vittorio Emanuele hídig fut, a túlparton pedig a Gran Madre di Dio-templomig, mögötte a Monte dei Cappuccinivel.
A hosszanti oldalakon húzódnak a ticinói Giuseppe Frizzi által 1821 körül tervezett neoklasszicista árkádok: félköríves boltívek, fölöttük három emelet. Alattuk kávézók, bisztrók és teraszok sorakoznak, akárcsak a 19. században, amikor a tér az elegáns Torino kirakata volt.
A részlet, amelyet szinte senki sem vesz észre: a tér nem vízszintes. A Po utca és a folyó között 7,19 métert lejt, Frizzi pedig perspektivikusan tervezte meg az épületeket, hogy ezt elrejtse. Ha az árkádok alatt egészen a végéig sétálsz, észreveszed, hogy ott magasabbnak tűnnek a kövezethez képest.
A híd mellett, a folyó mentén találod a Murazzi del Po boltíves rakpartját: egykor a csónakok menedékei voltak a parton, ma kedvelt sétálóhely. A Vittorio Veneto tér pedig ma is a város színpada: koncertek, május elsejei felvonulások, Szent János ünnepe.
Évszázadokon át katonai gyakorlótér volt, és a folyó felé tartó lejtő még látványosabbá tette a díszszemléket. Amikor 1814-ben, a franciák távozása után I. Vittorio Emanuele király visszatért Torinóba, a teret és a hidat róla nevezték el.
A mai név egy becenévből született. Az első világháború után olyan teret kerestek, amelyet a Vittorio Venetó-i győzelemnek szentelhetnek: ezt választották, hiszen már mindenki „Piazza Vittoriónak” hívta. Így 1920 óta senkinek sem kellett leszoknia a megszokásáról.
A film is megfordult itt: 1969-ben Az olasz meló autói éppen ezek alatt az árkádok alatt száguldottak.
360 × 111 méteres, téglalap alakú, a Po utca felőli oldala íves. Az árkádok között a tekinteted egészen az I. Vittorio Emanuele hídig fut, a túlparton pedig a Gran Madre di Dio-templomig, mögötte a Monte dei Cappuccinivel.
A hosszanti oldalakon húzódnak a ticinói Giuseppe Frizzi által 1821 körül tervezett neoklasszicista árkádok: félköríves boltívek, fölöttük három emelet. Alattuk kávézók, bisztrók és teraszok sorakoznak, akárcsak a 19. században, amikor a tér az elegáns Torino kirakata volt.
A részlet, amelyet szinte senki sem vesz észre: a tér nem vízszintes. A Po utca és a folyó között 7,19 métert lejt, Frizzi pedig perspektivikusan tervezte meg az épületeket, hogy ezt elrejtse. Ha az árkádok alatt egészen a végéig sétálsz, észreveszed, hogy ott magasabbnak tűnnek a kövezethez képest.
A híd mellett, a folyó mentén találod a Murazzi del Po boltíves rakpartját: egykor a csónakok menedékei voltak a parton, ma kedvelt sétálóhely. A Vittorio Veneto tér pedig ma is a város színpada: koncertek, május elsejei felvonulások, Szent János ünnepe.
Évszázadokon át katonai gyakorlótér volt, és a folyó felé tartó lejtő még látványosabbá tette a díszszemléket. Amikor 1814-ben, a franciák távozása után I. Vittorio Emanuele király visszatért Torinóba, a teret és a hidat róla nevezték el.
A mai név egy becenévből született. Az első világháború után olyan teret kerestek, amelyet a Vittorio Venetó-i győzelemnek szentelhetnek: ezt választották, hiszen már mindenki „Piazza Vittoriónak” hívta. Így 1920 óta senkinek sem kellett leszoknia a megszokásáról.
A film is megfordult itt: 1969-ben Az olasz meló autói éppen ezek alatt az árkádok alatt száguldottak.